Degener-Art

Degener-Art hitvallása:

Az emberiség javíthatatlanul ott lődörög Platón barlangjában, s ősi szokásához híven ma is az igazság puszta képeiben leli legnagyobb örömét.

A fénykép nem vallomás a világról, sokkal inkább a világ darabja, a valóságnak olyan kicsiny mása, amilyet bárki készíthet és szerezhet.

A fénykép bizonyíték. Mégis – noha a fénykép feltételezett igazmondása hittel, érdekességgel és meggyőző erővel ruház fel minden fotót – lényegében a fényképész munkája se mentes a művészet és az igazság közt feszülő, általában kétes viszony hatásaitól. Bármilyen elszántan is igyekszik is a fényképész, hogy a valóságot tükrözze, fejében ott motoszkálnak  az ízlés meg a lelkiismeret burkolt parancsai.

A fénykép nem pusztán eredménye az esemény és a fotós találkozásának; a fényképezés maga is esemény, méghozzá mind önkényesebb: joga van bármibe beleavatkozni, bárhova betolakodni vagy éppenséggel bármi fölött szemet hunyni. Helyzetérzetünket manapság a fényképezőgép közbeiktatásával fejezzük ki.

A fényképezés lényegében be nem avatkozás, aki beavatkozik, az nem tud megörökíteni; aki megörökít, az nem tud beavatkozni.

Mindig illetlenségnek tartottam a fényképezést – talán éppen ezt szerettem benne a legjobban - , s amikor először műveltem, perverznek éreztem magam. A fényképezőgép, mint phallosz.

Van valami a ragadózóból abban, aki fényképez. Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképes birtokba vehető. Ha a fényképezőgép szublimált fegyver, akkor a fényképezés szublimált gyilkosság – elpuhult gyilkosság, mely illik szánalmas, riadt korunkhoz. Ha ránk tör a félelem meghúzzuk a ravaszt, ha ránk tör a nosztalgia, exponálunk.

A fényképezés elégikusan, alkonyi művészet. A lefotózott dolgok többségét – pusztán azért mert fénykép készült róluk – pátosz lengi körül.

A fénykép – áljelenlét, s egyszersmind a távollét záloga. A fénykép is ábrándozásra csábít.

A fénykép a legközvetlenebb és leggyakorlatiasabb módon képes felkorbácsolni a vágyat.

A fénykép azért lehet emlékezetesebb a mozgóképnél, mert nem folyamat, hanem az idő egy körülhatárolt szelete. Minden állókép egy-egy kitüntetett pillanat, amelyet vékony tárggyá formáltak át, hogy az ember eltehesse és újra megnézhesse.

A fénykép mindig addig megrázó, amíg valami újdonságot közöl.

A fénykép erkölcsi tartalma sérülékeny dolog. A fényképek többsége nem őrzi meg érzelmi töltését. A fotó sajátos minőségét és szándékait elnyeli az elmúlt idő általános pátosza. Az idő végül a legtöbb fotót  a művészet rangjára emeli – még a legamatőrebb felvételt is.

A fénykép értékét az adja, hogy információt nyújt, felvilágosítást arról, ami van: leltárt készít.

A fotó a tér és az idő vékony szelete.

A fényképen látni valamit csakugyan annyi, mint szembetalálkozni a lappangó varázslattal. A fénykép végső bölcsessége így hangzik: ez itt a felszín, gondold el – vagy inkább próbáld megérezni, megsejteni -, mi rejtőzik alatta, milyen lehet az a valóság, amely így fest.

A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik.

A világ fényképes megismerésének az a  korlátja, hogy noha a fotó felpiszkálja a lelkiismeretet, végső soron sosem válhat belőle erkölcsi vagy politikai tudás. A fénykép nyújtotta tudás mindig egyfajta szentimentalizmus – a kár cinikus, akár humanista színezetű. Olcsón szerzett tudás – látszattudás, látszatbölcsesség -, aminthogy a fényképezés látszat-birtokbavétel, látszaterőszak. A fénykép vonzereje és kihívó volta éppen abban a szótlanságban rejlik, amelyből állítólagos érthetősége fakad.

Fényképezni annyi, mint jelentőséget adni valaminek. A fényképezőgépnek megvan az a hatalma, hogy úgy kapjon le úgynevezett normális embereket, hogy abnormálisnak tűnjenek. A fényképész kiszemeli a furcsaságot, utánaered, lefényképezi. előhívja, címet ad neki.

Rendesen a fényképezés: mindenható szemlélődés a távolból; van azonban egyetlen olyan helyzet, melyben a fotós a halállal is szembenéz  a fénykép kedvéért: ha egy mást öldöklő embereket fényképez. Csakis a harctéri fotózásban fonódik össze voyeurizmus és veszedelem.

A modern művészet többnyire azon fáradozik, hogy felemelje a szörnyűségi ingerküszöböt. Ezáltal átformálja az erkölcsöt, ezt a lélek szokásaiból és a közösség megtorlásaiból szőtt képződményt, mely megvonja a megfoghatatlan határvonalat: mi az, amit az ember érzelmei önkéntelenül tűrhetetlennek minősítenek, s mi az, amit nem. A művészet és az erkölcs alkotta tabuk önkényesek. Hosszú távon az eredmény nem az én felszabadulása, hanem éppen eltávolodás az éntől: a borzalommal kialakított álbizalmas viszony az elidegenedést táplálja, hiszen a egyre képtelenebbé teszi az embert arra, hogy a való élet ingereire reagáljon.

A fényképezőgép olyan eszköz, mely mindent hatalmába kerít, s arra csábítja a modellt, hogy feltárja titkait; olyan eszköz, mely gyarapítja az ember tapasztalatait.

a fényképezőgép olyan útlevél, mely előtt leomlanak az erkölcsi korlátok, feloldódnak a társadalmi gátlások, olyan passzus, mely fölmenti a fotóst minden felelősség alól azokkal szemben, akiket lefényképez. A lényeg az, hogy aki embereket fényképez, az nem avatkozik bele az életükbe, csupán felkeresi őket.

A fotóművészet arról nevezetes – s ez nem előnyös számára -, hogy az utánzó művészetek legrealisztikusabb, tehát legkönnyebb ága. Mégis a fényképezés az egyetlen olyan művészet, mely vele született módon szürreális, ám ez mégsem jelenti azt, hogy osztozna a hivatalos szürrealista mozgalom sorsában. A fotóművészet fejlődésének fő iránya azt bizonyítja, hogy szükségtelen – ha nem épp fölösleges – a valóság szürrealista manipulálása és teátrális tálalása. A szürrealizmus a fotózás leglényegében rejlik: abban, hogy megteremett egy másolatvilágot, egy másodfokú valóságot; ez szűkebb ugyan, de drámaibb, mint az a világ, melyet természetes látásunkkal fogunk fel. Minél kevesebb szakértelemmel készül a fénykép, minél kevésbé kozmetikázzák és minél naivabb, annál valószínűbb. hogy hiteles lesz. A szürrealizmus harcosai ott tévedtek, hogy a szürreálist egyetemes, azaz lélektani kategóriának képzelték, holott ez a leginkább helyhez, népcsoporthoz, osztályhoz és időhöz köthető dolog. a szürrealisták azt hitték: a kép, amelyre vadásznak, a tudatalattiban gyökerezik; s mert hithű freudisták lévén időtlennek és egyetemesnek föltételezték a tudatalattiban rejlő tartalmakat, félreértették a legnyersebben mozgó, irracionális, hajlíthatatlan, titokzatos valamit: magát az időt. A fényképeket a megingathatatlan pátosz – az elmúlt idők üzenete – meg a társadalmi osztályokról szóló közölnivalójának konkrétsága teszi szürreálissá. A szürrealizmus a burzsoázia elégedetlensége. A szürrealista esztéták felmagasztalt botránykövek nem egyebek, mint a polgári társadalom által misztikus homályba burkolt mindennapi jelenségek: a nemiség és a szegénység.

A fényképezés kezdeteitől fogva az a gondolat hajtja át a fotósokat, hogy a valóság valamilyen egzotikus préda, melyet a szívós fotóvadásznak kell becserkésznie és elkapnia, s ez a gondolat jellemzi a szürrealista ellenkultúrának és a polgári osztályok társadalmi kalandorságának egybefonódását is. A fotográfiát mindig lenyűgözték a társadalmi magaslatok és mélységek. A társadalmi nyomor arra ösztökéli a jólétben élőket, hogy fényképezzenek – vagyis a fosztogatás legfinomabb módozatát gyakorolják -, hogy bizonyítékot gyűjtsenek egy rejtett – azaz előlük rejtett – valóság létezéséről. Valójában úgy kerül először jogos helyére a fotózás, hogy a polgári flâneur – a tekergő – tekintetének meghosszabbítása gyanánt működik. Az a távolság a szürreális, melyet a fénykép létrehoz és áthidal;a társadalmi és időbeli távolság.

Némelyik fotós tudósként lép föl, mások moralistaként. A tudós leltárba veszi a világot; a moralista a nehéz esetekre összpontosít. A fényképezőgép mindenképpen leleplezi az arcban a társadalmi maszkot.

A fényképezés ragadozó oldala fényképezés és a turizmus szövetségének leglényegéből fakad. A fotós egyszerre fosztogat és oltalmaz, egyszerre vádol és szentesít.

A fotográfia veszteséglistájának hatásossága abban rejlik, hogy alaposan kibővíti a misztikum, a halandóság, a mulandóság közismert ikonográfiáját. A fényképész par excellence kortárs lény: tekintette múlttá alakítja a jelent. A fénykép útrövidítés, mert a múltat fogyasztható tárggyá alakítja át. Minden fényképgyűjtemény egy-egy szürrealista montázsgyakorlat, szürrealista történelemrövidítés.

a fénykép persze ember alkotta tárgy. Vonzereje mégis az, hogy ebben a fotóereklyékkel telehintett világban mintha egyúttal megőrizné a készen talált tárgyak státusát is – a világ spontán szeleteinek státusát. Ilyenformán a fénykép egyszerre aknázza ki a művészet tekintélyét és a valóság varázsát. Fantáziafelhő ás információpirula.

A fénykép az önnön pusztulása felé tartó élet ártatlanságáról és sebezhetőségéről tanúskodik, s a fényképnek és halálnak ez a köteléke ott kísért az embert ábrázoló minden fotón. A fénykép keltette varázs – lévén a halál figyelmeztetése – érzelgősségre csábít. Tapintatosan kezelendő tárggyá formálja a múltat: a visszapillantás általános pátosza elmossa az erkölcsi különbségeket, elveszi a történelmi ítéletek élét.

A szürrealizmus a groteszk általánosításának és a groteszkben rejlő finom árnyalatok (és báj) föltárásának a művészete. Nincs alkalmasabb tevékenység a szürrealista látásmód gyakorlására, mint a fényképezés, s végső fokon minden fényképet szürrealista módon nézünk.

A történelmi változások szüntelen gyorsulása folytán maga a múlt lett a legszürreálisabb téma, s ezzel lehetővé vált, hogy új szépséget lássunk meg a letűnő jelenségekben. a fotósok nemcsak maguk vállalták, hogy megörökítik a pusztuló világot: kezdettől fogva a pusztulás sürgetőinek megbízását is teljesítették.

a fotóst is, akárcsak a gyűjtőt, olyan szenvedély hajtja, mely – ha látszólag a jelenhez kapcsolódik is – valójában a múlt iránti érzékkel függ össze. Ám míg a történelmi tudatosság hagyományos művészeti ágai megkísérelnek rendet teremteni a múltban – megkülönböztetik az előremutatót a retrográdtól, a lényegest a lényegtelentől, a jellegzetest a jellegtelentől vagy pusztán érdekestől -, a fényképész, akárcsak a gyűjtő, minden rendszer nélkül, sőt bármiféle rendszert elutasítva közeledik a múlthoz. A fotós vonzódása valamely témához nincs lényegi összefüggésben a téma tartalmával vagy értékével, semmi olyasmivel, aminek alapján a témát rendszerbe lehet sorolni. A cél mindenekelőtt a tárgy létezésének és valódiságának igazolása, de vonzhatja a fotóst a téma meghökkentő mivolta is – bármi, ami eredeti.

A fényképész elvben végrehajtja a szürrealista parancsot: hajthatatlanul ragaszkodik az egyenlősdihez, bármilyen témáról legyen is szó. (Minden „reális”.) Tulajdonképpen ebben is – akárcsak a szürrealista ízlésben általában – valami megrögzött vonzódás nyilvánul meg a hitvány, ütött-kopott, szedett-vedett holmi, a limlom, az ócskaság, a giccs iránt. A fényképész – és a fényképfogyasztó – a guberáló nyomdokain jár.

A fénykép megfelel a szürrealizmus legtöbb ismérvének, hiszen mindenütt jelenvaló, olcsó, elfogulatlan tárgy. A fotós akarva-akaratlanul régiséggé változtatja a valóságot. a fénykép már létrejötte pillanatában régiség.

A fénykép esetlegessége azt hangsúlyozza, hogy minden múlandó; a fotódokumentum mesterséges mivolta azt jelzi, hogy a valóság alapjában véve rendszerezhetetlen. A valóság: véletlenszerű töredékek halmaza – hatalmas csábítás, hogy ezzel a hallatlanul leegyszerűsített módszerrel intézzük el a világot. a szürrealizmus összetartó elvét, a valósághoz fűződő, egyfelől ujjongó, másfelől leereszkedő viszonyt példázza a fényképész konoksága is, mellyel azt állítja, hogy minden valóságos – ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a valóság nem elegendő. Amikor a szürrealizmus leszögezi, hogy alapvetően elégedetlen a valósággal, amely már általános magatartás a föld politikai hatalommal bíró, iparosodott, kamerafegyvert forgató részein. A valósággal való elégedetlenség erőszakosan és egyre kísértően ugyanennek a valóságnak az újrateremtése utáni vágyódásban fejeződik ki. Mintha a valóság csak akkor lenne valóban valódi, azaz szürreális, ha tárgy alakjában, fényképre rögzítve nézzük.

A fényképezéssel óhatatlanul együtt jár a valóság bizonyos oltalmazása. A világ, amely eddig „odakint” volt, a fénykép belsejébe kerül.

A fénykép varázsa, hatalma abban rejlik, hogy egyszerre két szerepet kínál: a világ szakavatott szemlélőjének szerepét és a világra mindenestül rábólintó ember szerepét. A világnak ez a szakavatott szemlélete ugyanis – a hagyományos esztétikai normák elleni modernista lázadás fejlődése folytán – elválaszthatatlanul összefonódott a giccs ízlésnormáinak megerősödésével. Ha némelyik fényképben mint egyedi tárgyban megvan is a jelentős műalkotás éle és szolid súlya, a fényképek elszaporodása végső soron mégiscsak a giccs malmára hajtotta a vizet.

a fényképész, aki a szürrealista elvek talaján áll, még azt is hiú ábrándnak tartja, hogy megpróbáljuk megérteni a világot; azt javasolja gyűjtsük inkább.

A rútságot senki sem a fénykép által fedezte fel. Ám a szépséget sokan fedezték fel általa. Ma már nem a világ, hanem a fénykép a szépség mércéje. a fénykép megteremti a szépséget, s – több emberöltőnyi fotózás során – föl is éli. A képektől megcsömörlött ember számára már-már giccses látvány a naplemente: sajnos túlságosan is olyan, mint a fénykép.

Az, hogy olyan sokan dicsérik a fénykép őszinteségét és szókimondását, éppen azt mutatja, hogy a fényképek jó része épp hogy nem őszinte. A fénykép hazudni is tud, és ez jócskán növelte a fényképezés népszerűségét.

A fényképnek sokkal inkább a lényegét érinti a hazugság, ugyanis a fénykép – ez a vékony és többnyire négyszögletes tárgy – azzal az igénnyel készül, hogy hű képet adjon. A fényképezés története tulajdonképpen két ellentétes törekvés küzdelme: egyfelől a szépítésé, mely a képzőművészettől kapott örökség, másfelől az igazmondásé, mely nemcsak a tudományoktól kölcsönzött, értékmentes igazságfogalommal méretik, hanem az igazmondás moralizált eszményével is.

A fényképészt semmi nem korlátozza a témaválasztásban, hiszen a gép olyan sebesen rögzít mindent, hogy a fotósnak nem kellett azon törnie a fejét, mit érdemes megörökíteni. Ezért a fotósok a látást tették meg új programjukká: mintha maga a látás – ha kellő mohóság és célratörés társul hozzá, csakugyan összebékíthetné egymással az igazmondás igényét meg a világ szépre festésének vágyát.

Az első fényképészek úgy gondolták, hogy a fényképezőgép másolóalkalmatosság: az ember csak kezeli, s valójában a fényképezőgép lát. Az emberek azonban gyorsan rájöttek, hogy nincs két személy, aki egyforma képet készítene ugyanarról a dologról, így hát megdőlt az a feltevés, hogy a fényképezőgépből személytelen és objektív kép kerül ki, s kiderült, a fénykép nemcsak annak bizonyítéka, hogy mi áll ott, hanem annak is, hogy mit lát az egyén. a fénykép tehát nem pusztán rögzíti, hanem értékeli is a világot. Kiderült, hogy nem létezik olyan egyszerű és egységes tevékenység, melynek neve látás, létezik ellenben „fotografikus látás”, ez azt jelentette, hogy az ember olyasmiben tudja fölfedezni a szépséget, amit mindenki lát ugyan, de ami mellett elmegy, mert hétköznapi. A megfelelő pillanat az, amikor az ember új módon látja a dolgokat. A köztudatban a keresés lett a fotós védjegye.

A fényképezésben az az elsődleges, mit ábrázol a kép. Mindenfajta fotózás azon a föltevésen alapszik, hogy minden fénykép a világ egy-egy darabja, s ez azt jelenti: mindaddig nem tudjuk, hogyan reagáljunk egy képre, amíg nem tudjuk miféle darabja a világnak.

A fényképezést általában a megismerés eszközének tartjuk, ezzel szemben magát a látást változtatta meg: megérlelte az önmagért való látás gondolatát, azt a fajta didaktikus érzékelést, amely független a „befogadásra érdemes” fogalmától.

A fényképezés a kiválasztottak látnoki, felforgató és valóságföltáró vállalkozása.

A fotóslátásról – ha a céljait vizsgáljuk – kiderül: elsősorban egyfajta széttagoló látásmód, olyan szubjektív szokás, melyet a fényképezőgépnek és az emberi szemnek a távlat befogásában és megítélésében megnyilvánuló különbözősége erősít meg.

A fénykép hatalma abban rejlik, hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyébként rögtön elmosna. Az időnek ez a megdermesztése – minden fénykép arcátlan, könyörtelen alvadtsága – új és átfogóbb szépségmércét hozott létre.

Az önkifejezésre törekvés feleleveníti az én és a világ radikális szembenállásának két hagyományos módozatát: értelmezik a fényképezést az egyénített „én”, a nyomasztó világban hontalanul ődöngő magán-„én” heves megnyilatkozásaként, de értelmezik a fényképezést a világban való helykeresés eszközeként is. Mindkét szemlélet föltételezi, hogy a fényképezés sajátos közlési rendszert teremt: úgy mutatja meg a valóságot, ahogy még nem láttuk.

A fotók ereje az, hogy egytől egyig a világképmásai, vagy másolatai, nem pedig egy művészegyéniség gondolatvilágáé.

Az Degener-ArtFotó^© elképzelése arra irányul, hogy felszabadítsa a fotózást, mint művészetet – a technikai tökély nyomasztó normái alól, s hogy felszabadítsa a szépség uralma alól is. Megnyitva a kaput egy olyan globális ízlés számára, melyben semmiféle téma (vagy annak hiánya), semmiféle technika (vagy annak hiánya) nem vonhatja meg egy fényképtől a létezés jogát.

  

Elképzelésem:

Üdvözlöm! A nevem Kiss Attila, szürreális fotós vagyok. Magyarország, Pécs.

Végül is, a képzelet áll a középpontjában annak, amit csinálok. Az igazi örömöm a szürreális fotózás, ami valami elvont, nem konkrét, egy csavar van az objektív valóság és a szubjektív valóság között. Szeretnék közvetítője lenni személyes történeteknek, melyeket igyekszem megtölteni élettel, az álom és a valóság, az érzelem és értelem fogalmán keresztül, szürreális képeken keresztül.

A valós és a szürreális között, az álom ihlette a képeket, azok akkor kerülnek felszínre, mikor lecsukom a szemem.
Ebben a tekintetben követendő példaképem: http://www.ronengoldman.com/